Mindenünk a pénz

Van valami elkeserítően egyszerű abban, ha egyetlen elv alapján írjuk le a világot mozgásban tartó, emberi megismerésre alkalmas rendszert. A színházban ez a fajta kiélezettség kiált is egyben, hogy vegyünk észre valamit, vagy csak ismerjük el: igen, ez itt és most történik. Ilyen értelemben „kiabál” nézőivel a Tamási Áron Színház előadása, A fösvény. A képlet egyszerű: az előadás világát a pénz mint kizárólagos érték határozza meg. Bocsárdi László rendező Molière darabját úgy tölti új formába, hogy nem feledkezik meg arról, hogy kinek mutatja, és ki előtt boncolgatja ezt az örök aktualitásnak örvendő problémát.

A pénz-elv mindenhatósága nem egyetlen irányba működik, mivel nem merül ki az anyagi javak birtoklása utáni vágyban, hanem meghatároz olyan más értékeket is, mint a szerelem, a döntés szabadsága vagy az egymás iránti tisztelet. Hogy ezen bárki csodálkozhat-e, abban kételkedem, azonban a rendezés bőven ad okot az álmélkodásra/meghökkenésre: formanyelve polgárpukkasztó, merész, kíméletlen – sőt, saját magán képes nevetni azzal, hogy kigúnyolja a néző számára elfogadott normákat a színészi játékra, a beszédre és más konvenciókra vonatkozóan, mivel eltúlozza, karikírozza azokat. Mintha minden el lenne csúsztatva picit, hogy még élesebb legyen az előbb említett „kiabálás”.

A Bartha József által tervezett díszlet végtelenül letisztult: egységes fehér teret látunk, amely vizuális bravúrként perspektivikusan mélyül; ezt a hatást hivatottak erősíteni az ajtók, amelyek elválasztják egymástól a mélyülés „fokait”, a színpad különálló részeit, rétegeit. A kint és bent játéka ez. Legbelül van elásva a kincs, a pénzes ládika, amelyet a címszereplő, a fösvény Harpagon oly betegesen őriz a szíve és a színpad mélyén, ahol a rejtekhely egyben sírhely is. A karakterek kitárulkozásai a színpad elején kapnak helyet, a nézőtér felé irányulnak. Harpagon lánya, Eliz és fia, Cléante apjuk haragjától félve bezárt ajtók előtt osztják meg a szerelem hírét egymással, játszva a tér lehetőségeivel. Az ajtók húzogatása, ki- és betologatása az előadás egyik legdinamikusabb eleme: kizárnak, elválasztanak, néhol be kell furakodni köztük, néhol ki- és beesnek rajta a szereplők – a humort mindenképp szolgálja, ahogyan játszanak ezzel a tér-elemmel.

Dobre-Kóthay Judit jelmezei kiugróan maiak, a néző és nem a darab jelenébe illenek. Mintha műviesítenék is a karaktereket, mivel nem megszokott viseletek, hanem ismerős részletek olyan kompozíciói, amelyek az összképben komikus, eltúlzott képet adnak. A smink és a jelmez a karakterek jellegét nem megismétli, hanem kiegészíti. Például Cléante ingje alapján az az érzésünk, hogy ő egy üres piperkőc, szépfiú; Harpagon kifestett ábrázata és feltupírozott haja miatt őrültnek tűnhet.

A színészi játékról szólva a legszembetűnőbb, hogy minden gesztus vagy mimikai elem megáll a maga helyén, működő egység önmagában és az előadás egészéhez képest is. A dialógusok és a testjáték egymáshoz való viszonya eredményezi a játék szervességét, feszes voltát, mivel az egyik nem a másik illusztrálása, hanem szétbonthatatlan egységként, mintegy egymásra utalva adják a színészi játék egészét. Az előadásban nagyszerű társulati játékot láthatunk, ugyanakkor Pálffy Tibor Harpagonja nem csak a történet miatt, hanem színészi alakításként is kiemelkedik. Harpagon első színrelépése előtt a hangját halljuk a hangszóróból, mintha egy isteni hang zúdulna ránk, majd megjelenik egy papucsban csoszogó öregember, mintegy lefokozásképp „istenverteként” emlegetve. Hipochondriája, rettegése a vagyona elvesztésétől, az öregségtől és az élet végességétől az őrületbe hajszolja. Pálffy minden mozdulata és szava ehhez a belső dinamikához van igazítva, játékának nincs egyenletes, nyugodt tempója, inkább sajátos ritmikát alkot: hol gyorsabb, alig érthető a beszéd, ami mellett a mozgás pattogó és feszes, hol lelassul mindkettő, és egy beteges, lelakott testet vonszoló embert látunk. Mindez attól függően alakul, hogy épp hol áll Harpagon a szorongás és kényszerképzetek hullámvasútján.

Az előadás a bemutatóhoz képest felújított formában került színpadra a 8. Interetnikai Színházi Fesztivál keretein belül – a nézők valami nagyon élőt, kiforrottat kaphattak a fesztivál nyitó előadásától.

Rancz Mónika

 

Advertisements

Mindenünk a pénz” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s