A néző titkos élete

A néző megfigyel. A néző értelmez. Beleél. Részt vesz. Játszik. Színház tudomást veszel a néződről? És te néző, érted, hogy a színház tud rólad?

Színházi konvencióink, amelyek olyan kényszerítő képzetekbe szorítanak/szorítottak minket, mint a negyedik fal lebonthatatlansága vagy a magányos, passzív félnek tekintett néző, folyton újratárgyalásra szorulnak. Szorulnak, hiszen ez a kényszer abból adódik, hogy nem felejthetjük színházunkat a tegnapban, ennek mint élő és mozgásban lévő organizmusnak a változás és a folyamatban-levés a lételeme. Az erre vonatkozó diskurzusok könnyedén jönnek létre, hiszen valami csodálatos belső indíttatásból szeretünk beszélni a színházról, kívülről (nézőként) és belülről (alkotóként) szemlélődve. Radu Afrim rendező a két nézőpont összeforrásáról beszél A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve c. előadásában. Szerinte a néző is alkotó fél, megvan a maga titkos világa, ami semmivel sem érdektelenebb a színpadi történésnél. Csupán azért titkos ez a világ, mert nem világítja meg reflektor, de ha nem lennének meg a maga mechanizmusai, egy előadás sem jöhetne létre.

20161108-dsc_0892cl

Az előadás egyetlen, összetett jelenet-montázs. Egy színház életéből látunk momentumokat, előadás- és próbarészleteket. A rendezés azonban fordított nézőpontot kínál a megszokotthoz képest: a kulisszák felől nyerünk betekintést a színpadra és az ott felépített nézőtérre. Ezáltal új pozícióból vizsgálhatjuk az egyébként rejtett és kevésbé rejtett pillanatokat, miközben valamiképp szembesülünk magunkkal, saját nézői attitűdjeinkkel, a szemlélés és befogadás természetével.

Két okból kifolyólag is kellemes ez a szituáció, amely szorosan összefügg azzal a két tényezővel és nézőponttal, amelyet az előadás kijelöl. Egyfelől a kulisszák mögé pillanthatunk, nézőként pedig tetszhet ez a kukucskálás, a leselkedés, mivel természetes a kíváncsiság, amivel az előadás háttértörténetéhez fordulhatunk, másfelől szeretjük önmagunkat kívülről nézni, egy bizonyos távolságból felfedezni a ránk jellemző magatartásokat. Az előadás e két nézőpont által képes magába szippantani abban a három órában, amelyből nem hiányoljuk a szünetet; mivel egy egészként mozog a montázs minden részlete, ha bárhol megszakítanánk, nem helyezkedhetnénk maradéktalanul vissza.

20161108-dsc_0927cl

A rendezés a nézői önreflexiót valamint a színházra való reflektálást különböző klisék vonalán indítja el. A színpadi nézőtérre bezsúfolódó közönség soraiban felismerhetjük a kritikust, aki fel sem néz jegyzeteiből, a pofátlan és önmagával eltelt mecénást, a kötelezően megemlített, de érdektelen politikus figurákat, a betegesen köhögő idős hölgyet – a telefonjához ragadt, a virtuális kommunikációba belesüppedt karakter még külön jelenetet is kap. A közönségnek játszó színészkarakterek közt is felismerhetünk olyan típusfigurákat, mint a kiöregedéstől rettegő vagy a figyelemre éhes színésznő, akit csupán szépségéért értékelnek. A különböző sztereotípiák azzal, hogy néhol abszurd, néhol szándékosan giccses összképet adnak, egyfelől megalapozzák az előadás átható humorát, másfelől a színház működését karikírozzák. Tehát ezek a klisék nem csupán egyes karakterekre felaggatott jellemvonások, tulajdonságok, hanem a színház komplex rendszerét érintő vonások. Irina Moscu jelmezei ezt az összekapcsolást szolgálják, vagyis azt, hogy egy karakterhez mit társítunk az alapján, amit a megjelenéséből levonhatunk.

Az előadás erős hangulati váltásokkal dolgozik: egyik jelenet komikuma áthajlik a következő szomorúságába. Így a néző kapkodja a fejét, nem ereszkedhet bele egyetlen történetbe, hanem keresnie kell a néhol abszurd, néhol túlzsúfolt jeleneteken valami kapaszkodót. Az előadás játszik velünk, nem maradhatunk passzívak: az egyes képek közt asszociatív kapcsolatot teremthetünk, személyessé tehetjük őket. A színpadi nézőtéren hasonló attitűd jelenik meg, mint amire a temesvári előadás készteti a nézőt: az előadáshoz való aktív viszonyulás, a személyek folyamatos (nem föltétlenül verbális) kommunikációja, kapcsolata egymással.

20161108-dsc_0904cl

Afrim rendezése intenzív, összehangolt munkát követel az előadóktól. A rengeteg színésznek, a még több szerepben, óramű pontossággal kell időzítenie; egyetlen hiányzó mozdulat, mondat vagy késés felborítaná az adott jelenetet. A temesváriak nagyszerűen működnek társulatként, játékuk egymáshoz hangolt, összeszokott munkáról árulkodik. A produkcióban megjelenő társulat is hasonló: rendező, ügyelő, színész vagy takarítónő, mindenki hozzátesz a megszülető egészhez.

Az egység gondolatát, a közös játék örömét forgatja és boncolgatja az előadás, amely saját itt és mostjában mindezt meg is valósítja. A temesváriak nem állítanak olyat a színházról, amit ők maguk ne tartanának be. Valóban elhihetjük: a színház a mi közös terünk, nézőké és alkotóké egyaránt.

Rancz Mónika

Advertisements

A néző titkos élete” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s