Köszönjük a cégnek

Szeretnénk hinni, hogy fontos, amit nap mint nap teszünk, mivel abban az emberi masszában ami körbevesz, saját magunk pótolhatatlanságában és kivételességében tetszeleghetünk. Azt szeretnénk hinni, hogy értjük melyik hullámra kell felülni, hogy éppen mi kell az örökkön forgó és változó munkakultúrának. Azonban a cég egyszer csak megköszöni munkánk és búcsút int a nélkülözhetőségünkre vagy ómódiságunkra hivatkozva. Theodor-Christian Popescu rendező a dolgozó ember tragédiáját viszi színre A cég köszöni szépen c. előadásban, egy beosztott hanyatló pillanatát, amelyben megkérdőjeleződik egy teljes élet.

20161109-dsc_1180cl

A perspektíva, ahonnan a néző láthatja és megértheti a történteket, világos: a főosztályvezető alakja vezet minket végig az eseményeken. Ha ő felismer valamit, számunkra is világossá válik a szituáció, ha nem érti azokat, akkor mi sem. És ő többnyire nem ért semmit: belecsöppen egy helyzetbe, amely annyira ismeretlen, hogy szinte már szürreális: munkahelyi vakációra hívják, ahol egy feladattal szembesül. Na de milyen feladattal? Meghívói ezt nem árulják el, és a frusztrált munkamániás ebben a nemtudásban vergődik. Hol vannak a hasonló pozícióban lévő munkatársai? Mi az, hogy munkahelyi vakáció? Egyáltalán mit keres ő itt? – kérdezi újra és újra. A válasz, amely számára végtelen sokat várat magára, lényegében banális: a cég újraszerveződik, a régi vezetőséget kipenderítik, és ő csak azzal érdemelte ki, hogy fontolóra vegyék szerződése meghosszabbítását, hogy az új igazgató számára érdekesen hangzik a neve: Adam Krusenstern. S hogy a tízévnyi megfeszített munka mit ér? Talán fél nevetésnyit. Végül a név sem elég, hogy állását megtarthassa, de hajthatatlansága felkelti az igazgató érdeklődését, így kaphat egy utolsó, lényegében vallatás formájában megjelenő esélyt. Már-már úgy tűnik, felvennék, de addigra belefárad az ésszerűtlen játékokba, és a sorozatos megalázások után méltóságát visszanyerve elvonul.

A játék szürrealitását a főosztályvezetővel szemben álló új vezetők és munkatársak megfoghatatlansága határozza meg. Azonban ezek a karakterek nem eléggé kidolgozottak az előadásban, a nézőnek az az érzése, hogy személyiségük feloldódik ebben a furcsaságban, és szinte csak a cégben betöltött funkcióik alapján lehetséges megkülönböztetni őket. (Ana Cipariu, Valentin Späth, Ali Deac és Johanna Adam Johanna Adam mozdulatai például néhol indokolatlanul szélesek és eltúlzottak, az irracionalitást hivatottak szolgálni, de erőtlenekké válnak olyan pillanatokban, amelyekben igazán hangsúlyosaknak kéne lenniük, mint például a parti jelenete.) Egy tömbként ők képviselik a cég új üzletpolitikáját, ami szerint az eladható termék már nem tárgyat jelent, hanem inkább szolgáltatást, az általa kifejtett hatásmechanizmust. A vásárlás mint életvitel a lényeges, miközben a különlegesség és nem a használhatóság vagy a minőség kritériumai elsődlegesek. Félelmetes érzést kelt a nézőben, ahogyan az új vezetőség fiatal alkalmazottai az emberi pszichével játszanak: tudják, hogyan befolyásoljanak, hogy miként használjanak a maguk, azaz a cég érdekeinek megfelelően egy személyt – lehallgatás, megfigyelés révén könnyedén kiismerik, így minden reakció matematikailag kiszámíthatóvá válik. Ebbe a játékba megértés szintjén nem, csak alanyként tud belépni a Daniel Bucher által játszott főosztályvezető. Bucher alakítása letisztult: arcán, amelyet az előadás bizonyos pontján kivetítve is láthatunk, az elesettség és a megrögzöttség feszültsége ül, és a néző érti: épp felmorzsolják az értékrendet, amely meghatározta őt, a munka becsületét. Azét a munkáét, amelynek érdekében feláldozta családját, szabadidejét, érdeklődését, lényegében a boldogságát, és amely felírható egy arany (gold) meg egy fekete (black) dossziéba – így néz ki a teljes élete adatokban.

20161109-dsc_1204cl

Az előadás tempóját a főszereplő értetlenségének feszültsége vezeti, amely fokozatosan bomlik ki, és egyre inkább fokozódik. S ez úgy viszi magával a nézőt, hogy meglepő módon valamiképp kinyújtja az előadást. Nem értjük mi folyik itt, mi az a kontextus, amiben létrejöhet egy ilyen a szituáció, emiatt olyan az előadás, mint egyetlen magában létező, kifeszített jelen, amelyben a feszültség a meghatározó, a mozgásban tartó komponens. A jelenetek elválasztását a főosztályvezető hirtelen alvásszünetei szolgálják, ezek azonban belezavarnak az előadás lendületébe, néhol a tempó ettől válik töredezetté.

20161109-dsc_1212cl

Mihai Păcurar díszletei egy elegáns irodai belső hangulatát idézik: a minimalista bútorok (fekete fotel, kisebb ülőpadok, fehér asztal) mögött hatalmas, dizájnos betonfal látható, aminek beugróját zöld növény futja be. Hivatalos és eltartó ez tér, mint egy stílusos laboratórium. Az itt folyó történések pedig mintha kísérleti jelleget is öltenének: a néző a két különböző szemlélet közti ütközésben, a feszültséggel sodródva mintha egy eredményre várna: vajon mire fut ki mindez?

20161109-dsc_1221cl

A szebeni német társulat előadása a két gondolkodásmód összeboronálásában valami igazán aktuális, a köztudatban jelen lévő kérést ragad meg: egyfelől két különböző gazdasági struktúra feszül egymásnak: a munkát értékelő modern kapitalizmus formája a hasznot és élményt hangsúlyozó posztindusztriális gondolkodással ütközik. Másfelől a régi és az új találkozása olyan ütközésnek mutatkozik, amelyben mindkettő kioltja egymást.

Rancz Mónika

Reklámok

Köszönjük a cégnek” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s