Kezdet és vég között

Az élet bonyolultságát megragadni és megjeleníteni a színházművészet soha nem múló vágya. A művészetet és alkotói létmódot, az emberi természetet és magát a létezést annyiszor és annyiképpen próbálták megformálni, hogy releváns kérdéssé válik, hogyan lehet ebben a témában új és helytálló eszközökhöz nyúlni.

A Kolozsvári Állami Színháznak mégis sikerült újat mutatni ebben az ősöreg témakörben. A Pour toujours (Mindörökké) nem teljesen a mozgásszínház nyelvével és nem is klasszikus prózai játékmód erős gesztusrendszerével dolgozik: valahol a kettő közötti, szavak nélküli mezsgyén mozog.  A test mindennapi és mégis elemelt jenlétében egyszerre bukkan fel az előadói profizmus és a mozdulatok egyfajta hiteles sutasága. Dominique Serrand párizsi születésű amerikai rendező megkereste és egységbe komponálta mindazt, amit el lehet mondani magáról az emberről: a szeretetről, gyűlöletről, haragról, bizonytalanságról, vágyakozásról, születésről és elmúlásról.

20161110-dsc_1616cl

Az előadás jelenetei egymásba folyó etűdökként követik egymást: nincs köztük időrendi, sem szorosan értett tartalmi kapcsolat. Ebben az asszociatív montázsban világunk egy szürreális, néhol groteszk képe jelenik meg. Csak az élet, a halál és maga a nagybetűs ember mint érző lény adja meg a keretét az előadásnak.

A háttérben szóló különböző rekviemek, Bach, Mozart és sok más zeneszerzőé, amiket talán első hallásra nem ismerünk fel, olyan katalizátorok, amelyek a legártatlanabb pillanatban is képesek emlékeztetni az emberi lét alapvető meghatározójára, az elmúlásra.

20161110-dsc_1611cl

A halál újraértelmezésének és az élet ünneplésének gondolata mozgatja számomra az előadást. Felnőtt színészek csecsemőt játszanak, gőgicsélnek, szopják az ujjukat, felfedezik egymást és a világot – egy halálmaszkos sziámi ikerpár bukkan fel előttük, a csecsemők pedig rájuk nevetnek. Az  újszülöttek nem félnek az elmúlástól, hiszen nekik ez még nem jelent semmit. Még nincs beléjük ivódva az iszony és a félelem, ennek ereje megszűnik. Így a vég nem az élet ellenpólusa, hanem csak egy része annak, ahogy kapcsolataink, céljaink és egyéb apró-cseprő gondjaink.

A kezdő jelenetben egy férfi (Váta Lóránd) és egy nő (Imre Éva) sötétkék fényekben, egy vetített tengerben alámerülve mozog. A hullámzó sodródásban mintha egymást szeretnék a felszínen tartani. Ebben az egységben valamiként a saját esendőségünk tükröződhet vissza, a szükség és a szeretet dinamikája. Valahol lennie kell valakinek, aki nem hagy elsüllyedni, kapaszkodót nyújt az életben.

20161110-dsc_1641cl

Egyik legnagyobb teljesítménye és érdeme a produkciónak, hogy a nagyszámú színészgárda ellenére egyetlen ember és egyetlen mozdulat sem felesleges. Ha valaki bejön, majd egyszerűen kisétál, akkor is annyi jelentéssel tölti meg a mozdulatait, hogy szinte rituáléként éljük meg az átvonulását a térben. Talán mert a legtöbb színész gyakorlottabb a prózai színházban, képesek arra, hogy ne imitálják, hanem megmutassák mindazt, ami a színpadon látható figurákkal történik. A mimika a játékban pont akkora súlyt kap, mint a test mozgása.

Maga az előadás nem ad tiszta és világosan értelmezhető kulcsot szimbólumai megértéséhez. Ha a néző nem ehhez az asszociatív befogadáshoz szokott, akkor nem biztos, hogy könnyen kapcsolódik az előadáshoz, olykor kikerülhet belőle. Sokféle gesztus és jelzés ismétlődik, és ezzel számomra nem mindig adnak új magyarázatot, értelmezési lehetőséget. A születés jelenetének  groteszksége, ahogy férfiak széles kabátjuk alatt megbúvó gyermekeket hoznak a világba, és gyönyörűsége, ahogy az új élet kezdetét és törékenységét bemutatják, egy idő után erejét veszti; a sokadik mozdulatsornál kicsit monotonná válik az egész.

20161110-dsc_1649cl

Ezzel ellenben a két kiöregedett bűvész bájosan leleplezett trükkjei elfogadtatják velünk azt, hogy az előadás által létrehozott képek, ezek szürrealitása nem más, mint trükk. Valami, amit mi képzelünk oda. A csodát a fantáziánkkal és szubjektivitásunkkal mi varázsoljuk bele az életbe. Így nem is várhatjuk el, hogy mint nyitott könyvben, valami objektív jelentést olvashassunk ki a jelenetekből. A néző saját személyisége és a végtelen értelmezési lehetőségek adják meg igazán azt az élményt, hogy az etűdsorozatot egységként lássuk. Egy színpadon létrehozott teljes életnek, egy világnak, amelyben mi is visszakacsintunk saját magunkra.

Sorbán Csenge

Reklámok

Kezdet és vég között” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s