Jelentelen

A 8. Interetnikai Színházi Fesztivál záródarabjaként a szatmári közönség a nagyváradi Szigligeti Színház Három nővér című előadását tekinthette meg, Balogh Attila rendezésében.

Az idő száműzetett abból a világból, amit a színpadon látunk – már a történések elején eltörik az óra. S miközben egyre távolabb kerülnek a gyerekkor emlékeitől, az idillikus múlt emléke élénken pulzál a nővérek memóriájában, hogy a jövőre vetített vágyaik a reményteljes Moszkva nevében izzanak fel. A jelen nélkülözhető egy soha meg nem valósuló, ki nem teljesedő élet keretei közt.

15095720_1757794397804729_7137167194981786044_n

A látszatélet fizikai kivetülése egy steril szobabelső. Ez a végtelenül letisztult, üres és tágas tér a szereplők számára még inkább távolságot teremt egymástól, lehetőséget nyújt a csehovi egymás mellett elbeszélésre. Vastag, fehér falak, hatalmas ablakok, barna parketta és barna lambéria – csupán ennyi az első felvonás díszlete. Berendezési tárgyak nem találhatóak benne, mint egy még be nem lakott vagy épp elköltözés okán kiüresített lakás tátong a színpadi tér; ez a hiány otthon helyett eltartó területet biztosít a szereplők számára. A lecsupaszított látványvilág nem feltétlenül segíti az elhangzó szöveg érvényesülését, teherként nehezedik a színészek vállára az eszközök hiánya, olykor lebegnek az ürességben. A rendező elmondása szerint üres lappal akart indítani, üres térrel, amibe fokozatosan bekerülnek bizonyos tárgyak, de csak azok a kellékek, amiket a szöveg megkíván, és csak annyi, amennyi ténylegesen muszáj. A díszlet felvonásról felvonásra változik, ennek átrendezése a szünetekben valósul meg. A tűzvész után az előadás hatalmas tere bezárul: a tűzvédelmi vasfüggöny leengedése ötletesen utal a történésre, és emellett leszűkíti a színpadot, megjelennek a paravánfalak, párnák, paplanok és ruhák. Az utolsó felvonás ez eddigiekhez képest idegen, elvont képet mutat: egy hatalmas, fekete dombszerűség tűnik fel a színpad hátsó részén.

A színészek az előadás előrehaladtával többször is kilépnek a színpadról (a nézőtéri járáson érkeznek vagy épp távoznak), habár a közönséggel való interakciót csak a színpadról való kitekintések alkalmával tapasztalhatunk. A szöveg helyenként megengedi, hogy önmagunkra vonatkoztassuk, például Olga (Szilágyi Kata) a harmadik felvonásban a nézőket szemlélve mondja:  “Ezek mind rendes, jóra való emberek!” A rendező következetesen figyel a patetikus hangvétel és az érzelmi sablonok elkerülésére. Szövegszinten hűségesen ragaszkodtak a drámához – a kevés húzás folytán kerekedhetett négyórássá az előadás.

15027468_1757794811138021_5281441563280359250_n

A szereplők jelmezei sötétek és az előadás végéig állandóak, egyedül Natasa (Gajai Ágnes) és Irina (Ababi Csilla) kivétel: ők minden felvonás során új öltözékben lépnek színre, hajviseletük is ezekkel együtt változik. Az előadás az ő személyiségük változását kíséri leginkább. Ízléstelen rózsaszín ruhájával Natasa alakja első pillanattól kezdve kitűnik, ő a változást hozó jövő, felfedezni némi hasonlóságot közte és korunk feltörekvő újgazdagai között. A többiek kiközösítik és lenézik, de őt ez nem zavarja, jó családba házasodott, nem baj, ha a férje nem szereti, csakhamar szeretőt kerít magának. Rendelkező és utasító személyisége fokozatosan eluralkodik az egész házvezetésen: átrendezi a viszonyokat, bekebelez mindent és mindenkit, ha kell, a páholyból kiabál parancsolólag a többiekre. Mindezt férje, Andrej (Kocsis Gyula) csak tűri.

Andrej esetlen karaktere talán a legkidolgozottabb figura: eleinte vakon szerelmes, később papucsférj, álmaitól megfosztott férfi, megtört családfő; mindezt a leghitelesebb színészi játék kíséretében. Egyik legszebb jelenet Andrej és Ferapont (Dobos Imre) szimultán játéka, ahogy tökéletesen elbeszélnek egymás mellett. Emellett Kuligin (Kovács Levente) tanáralakjának naiv bohócfigurává alakítása okozott szép meglepetést.

A kortalannak ható zenét egy Danaga nevű alkotó jegyzi, ami többnyire nyugodt melankóliába süllyeszti a nézőt, de néha olyan hangosan és erőteljesen szólal meg, hogy nem hallani a szöveget, amit a színészek a színpadon kiabálnak. A kortalanság gondolata olykor meginog az ellentmondások közepette: a szereplők nejlonnal játszanak, századeleji fényképezőgéppel szelfiznek, gyertyát gyújtanak, holott a színpadi világosítás UV fényt is alkalmaz; Natasa és Irina ruháinak stílusa inkább modern (nem beszélve Kuligin színes lencséjű szemüvegéről), míg a két idősebb nővér öltözéke régebbi időket idéz.

15095027_1757794927804676_8142603940928371825_n

A színpadi időkezelés helyenként rendhagyó, például a mozgás lelassítása megbontja a ritmus lineáris monotonitását, és ez, a csehovi csendek kitartásával együtt kissé vontatottá teszi az előadást. Érdekes, ahogyan az előadás a csendekhez viszonyul: mi történik a szerzői utasítás által előírt csendben? Mi történik a mi külön bejáratú csendünkben?

A nővérek sorsukba való beletörődése által ki-ki reflektálhat saját életére: megtalálható-e önmagunk legboldogabb jelene vagy csak a múlt ködös képét őrizzük, mint a jövőbe vetett  bizakodás illúzióját?

György Emese

Reklámok

Jelentelen” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s